Az állkapocstörő foglemeze -amelyet „pofalemeznek” vagy „pofabetétnek” neveznek,-a pofatörő kritikus kopásálló-eleme. Két típusból áll: a rögzített pofalemezből és a mozgatható pofalemezből; Az anyag összezúzódik a két lemez által kifejtett kölcsönös összenyomás révén.
A pofalemezek általában olyan anyagokból készülnek, mint a magas{0}}mangántartalmú acél. Különféle kialakításúak lehetnek,-beleértve a szegmentált vagy ívelt profilokat-, és csavarokkal vagy ékekkel rögzíthetők a gépvázhoz és a mozgatható pofához. Kopás után élettartamuk gyakran meghosszabbítható a lemezek átfordításával, cseréjével vagy cseréjével.
A pofalemezek a pofadarálók leggyakrabban használt alkatrészei; a gyakori alternatív nevek a "foglemezek" és az "állkapocs bélések".
A pofatörőben lévő pofalemezek rögzített és mozgatható típusokba sorolhatók, amelyek a gép elsődleges kopásálló elemeiként{0}} szolgálnak.
A pofalemezeket pofadarálókban és hasonló zúzóberendezésekben való használatra tervezték.
A pofadaráló konkrét modelljétől függően a pofalemezek sokféle méretben és specifikációban állnak rendelkezésre.
A pofazúzó működése során a mozgatható pofa -a mozgatható pofalemezzel- oda-vissza mozgást hajt végre; ez a művelet összenyomó szöget hoz létre a rögzített pofalemezhez képest, ezáltal összetöri a kőanyagot. Következésképpen a pofalemez a pofadaráló egyik olyan alkatrésze, amely a leginkább sérülékeny ("kopóalkatrésznek" minősül).
Az állkapocstörő foglemezének anyagösszetétele közvetlenül befolyásolja kopásállóságát, élettartamát és a zúzás hatékonyságát. A hagyományos anyagok elsősorban magas-mangántartalmú acélokból-, például ZGMn13-ból, Mn13Cr2-ből és Mn18Cr2-ből{8}} állnak, amelyek kiválóan ellenállnak az ütési terhelésnek és kiváló keményedő képességgel rendelkeznek.
Bizonyos működési körülmények között azonban előfordulhat, hogy nem kellőképpen{0}}keményedik a munka, ami a lemezek gyorsuló kopásához vezethet. A teljesítmény fokozása érdekében különféle továbbfejlesztett anyagokat fejlesztettek ki: Módosított magas-mangántartalmú acél-, amely a kezdeti keménység és a folyáshatár növelése érdekében olyan elemek hozzáadásával, mint a Cr, Mo, W, Ti, V és Nb, módosítja vagy erősíti a diszperziót; Közepes -mangánacél-, amelyre jellemző az alacsonyabb ausztenitstabilitás, amely könnyen indukálja a martenzites fázis átalakulását ütközéskor, ezáltal több mint 20%-kal javítja a kopásállóságot a hagyományos magas-mangántartalmú acélhoz képest; Közepes-széntartalmú, alacsony-ötvözetű acélöntvény-a nagy keménységet a megfelelő szívóssággal ötvözi, hogy ellenálljon a vágási kopásnak és az ismétlődő anyagpréselés okozta kifáradásnak, és több mint háromszor hosszabb élettartamot biztosít, mint a nagy-mangántartalmú acélé; és bimetál kompozit anyagok,-mint például magas-krómtartalmú öntöttvas és nagy-mangántartalmú vagy alacsony-ötvözött acél-kompozitok, amelyek kihasználják a felületi réteg kiváló kopásállóságát és az alapréteg nagy szívósságát, így relatív kopásállóság-javulás érhető el 30% felett.
Az anyagválasztás megköveteli az olyan tényezők átfogó figyelembevételét, mint az ütési terhelés, az anyag keménysége és a kopási mechanizmusok. A nagyméretű-zúzógépeknél, amelyek nagy ütési terhelésnek vannak kitéve, a módosított vagy diszperziós -erősítésű nagy-mangánacél az előnyben részesített választás; közepes- és kis-méretű zúzógépeknél, ahol viszonylag kisebb az ütközési terhelés, a közepesen-szénszegény-ötvözött acél vagy a magas-krómtartalmú öntöttvas/alacsony-ötvözött acél kompozitok kiválasztása nagyobb műszaki és gazdasági hatékonyságot biztosít. A kemény anyagok feldolgozásakor előnyben kell részesíteni a nagy keménységű anyagokat. Ha a vágási kopás az uralkodó kopási mechanizmus, az anyagválasztásnál a keménységet kell előnyben részesíteni; fordítva, ha a képlékeny deformáció vagy a fáradási kopás az elsődleges mechanizmus, akkor az anyag plaszticitására és szívósságára kell helyezni a hangsúlyt.
